fbpx

Átlagos óra ez. Mint bármely másik. Ugyanúgy negyvenöt perces, ugyanúgy a sokadik már, és ugyanúgy elege van mindenkinek – beleértve a tanárt is.

Mégis, a fejem széthasad a fájdalomtól, és hiába iszok egy kis vizet, vagy kezdem el masszírozni, nem múlik – ordibálnak körülöttem. Úgy pedig nem csoda. A legjobb az egészben, hogy a jóval mögöttem ülő csapat kiabál, ki tudja, éppen mit, nem is lehet érteni. Az osztálycsoport folyamatosan pörög Messengeren, mémek, játékok folynak ott, megállás nélkül.

A tanár folyamatosan magyaráz, arca fáradt, de még próbálkozik túlkiabálni a hangzavart, és leadni az anyagot. Mintha egy hatalmas szakadék lenne közte és köztünk, és az általa kimondott szavak abba a szakadékba esnének bele. Elvégre ő tudja az egész tankönyvet, mégis nekem kell belőle érettségizni, így talán evidens, hogy magamért egy kicsit odafigyelek rá. 

Nem az. Nem az, mert kiabálsz, mert zavarsz, mert tekintettel sem vagy arra, hogy valaki, aki pont ugyanolyan ember, mint te, éppen hozzád beszél.

Majd a másik figyel, nem? Hagyjanak már békén, kit zavar az, ha pont én beszélgetek?

Ilyen magas hangerővel? Kábé mindenkit. Különben meg, ha már nem figyelsz, legalább fogd be a szád.

A morgolódást a tanári üvöltés szakítja félbe. Betelt a pohár, mindenkinek elege van, de itt kell lenni, figyelni, és később tudni is. Szomorú. A hangos dorgálás mindössze pár másodpercig hat, aztán mindenki felmordul, és azok a szájak mondják leginkább, amik eddig sem tudtak csendben maradni.

Mit ordibál? Mi baja van ennek?

Az, hogy semmibe veszed. Tanárként is, és emberként is. Mondd, neked ez nem tűnik fel?

Minek okoskodsz? Stréber.

Fáj belegondolni, hogy ha egy kicsit is elismerem a tanárok problémáit is a diákok bajai mellett, stréber vagyok. Miért nem vagyunk képesek úgy állni egymáshoz, mint ember az emberhez? 

A tanár szeme szomorúan vizslatja a társaságot. Rosszul esik neki. A telefonja megcsörren, sietve veszi fel. Neki oly természetes, de elnézést kér tőlünk, majd elfordul. 

Bezzeg ő telefonozhat!

Neked is ugyanúgy ott van a kezedben, hiába nem szabad. 

A tanár ideges. Befejezi a hívást és felénk fordulva megszólal:

“Nekem most sajnos mennem kell, bocsássatok meg. Kérlek, olvassátok el a tankönyvben a harmincegyedik oldalt, hogy a következő órán tudjunk róla beszélni! Aki készen van, az mehet! Nagyon bízom bennetek!” – azzal sietősen szedi össze a holmiját, és aggodalomtól ráncos homlokkal suhan ki a teremből. 

Nem kellett megforduljak. A többiek egy emberként csapják be a könyvet, és indulnak haza. 

Most mit vagy úgy oda? Te is ugyanúgy pakolsz.

Persze, de azt is tudom, hogy nem is fogod elolvasni. 

Egyedül maradtam a hatalmas teremben. Láttam magam előtt a csalódott ember arcát, és láttam a dühös tekinteteket, ahogyan a dolgozatra írt jegyet bámulják. Tudtam, hogy senkinek sem jó, és mindenki egymásra mutat. Csak fájt belegondolni, hogy milyen emberek lesznek belőlünk… És a tanárainkból, akik ebben élik a mindennapjaikat… 


A szerző Lázár Diána, az ADOM Diákmozgalom tagja.
Ha Neked is hasonló tapasztalataid vannak az oktatásról, oszd meg ezt a bejegyzést!
Ha Te is szívesen elmesélnéd a tapasztalataidat, írd meg nekünk a diakmozgalom@gmail.com e-mail címre!
Ha pedig szívesen tennél is egy modernebb oktatási rendszerért, akkor csatlakozz hozzánk!

Címlapkép forrása: oxfordlearning.com

Kapcsolódó cikk:

“Próbálok ébren maradni” – egy túlterhelt diák küzdelme a magyar oktatással | ADOM Diákmozgalom

Ülök a nyelviskolában. Nyolc gimnáziumi tanóra után. Nézek magam elé, próbálok ébren maradni. Elkezdődik a kommunikációs óra. Beszélgetünk és érzem, hogy röhögőgörcsöt kapok. Nagyon jó érzés végre nevetni, de érzem, hogy fáradt vagyok, mert általában csak a legfáradtabb pillanataimban kap el a röhögőgörcs. Tudom, morbid, hogy egy ilyen vidám jelenséget hoz ki a fáradtság az emberből.