fbpx

„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – írja Karinthy, verseskötetének előszavában. Talán valami ehhez fogható az a gondolat, mely először eszünkbe jut mindannyiunknak, akik belekezdünk abba a szokatlan dologba, hogy papírra vessük gondolatainkat mindennapjaink egyik legmeghatározóbb eleméről, az oktatásról.

Amikor eszünkbe jut egy-egy történet, melyekkel leghatékonyabb módon lehetne megragadni az oktatási struktúránk főbb jellemvonásait, akkor egymásnak elmeséljük és talán az idő egyfajta ’’jóindulatú jellegének’’ köszönhetően nevetünk rajta egyet. De nem mondjuk ki hangosan: ég a ház! Nem kiálltunk fel, hogy itt valami bűzlik, üljünk le és, akkor javítsuk meg együtt. Nem. Néha egy-két őrült, túlbuzgó alak – mely ironikus jellemvonásokkal leírt alakokhoz sorolom magam – veri az asztalt és mondja a magáét. De hangja, mint az éterben rekedt szó, vagy annyit ér felkiáltása, mint Jónás segélykérése a cethal gyomrában.

Nem megyek bele részletekbe, mert úgyis csak a száraz tényeket sorolnám, illetve már mindenki ismeri őket, akik nem fogják be a fülüket, hogy meghallják. Tudjuk, hogy nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok is le vannak terhelve, kevesen is vannak, több munkát kell vállalniuk ezáltal. Szerintem a következő kis történetek jól mutatják, hogy a pedagógustársadalomban sincsen minden rendben. Nem szeretnék a „mi lenne, ha…” kezdetű kérdésekre válaszolni: elégedjünk meg a tényekkel. Az alábbi kis történetek közül lesz személyes és olyan, ami mással történt, így a „szenvedő alanyt” mindig egyes szám harmadik személyben használom.

Tananyag vs. életre nevelés

A tanár választhat: vagy a kerettantervben foglaltakat tanítja meg, vagy az életre készít fel. Ez a választás, ahogy sok minden más kimeríti őt: amikor a fő tantárgyat tanító pedagógus, azt mondja, hogy foglaljátok el magatokat én most megpróbálom behozni a lemaradásomat, javítok dolgozatot stb. és látszik rajta, hogy teljesen szét van esve, amikor azt mondja a másik: „nem érdekel, de most akkor is erre még egy órát rászánunk és projektmunkában csináljátok, ha lemaradunk, lemaradunk, de ez viszont kell az élethez”. Továbbá van az, amikor a diák elmegy egyetemi nyílt napra és a tanár fintorog, hogy lemarad az ő órájáról.

Diákok a középszintű magyar nyelv és irodalom írásbeli érettségi vizsgán a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban. Fotó: MTI

Füstbe ment terv

Úgyszintén a pedagógusokra jellemző a félelem és a megfelelés kényszere, amit az alábbi rövid példával illusztrálnék. Az egyik diákönkormányzat szólt az iskolavezetésnek, hogy szervezni kéne egy napot, amikor elhívják különböző egyetemek képviselőit az iskolába, egyfajta ’’mini edukációt’’ tartani, a DÖK vállal minden szervezést. Az iskolavezetés megörült az ötletnek, addig amíg meg nem hallották, hogy egy a kormányzat által nem kedvelt felsőoktatási intézményt is képviseltetni szeretnének a diákok. Erre az intézmény egyik vezetője azt mondta, hogy támogatok személyesen mindenkit, aki oda akar menni, de nehogy meghívjuk őket, mert ha ezt megtudják a felsőbb szinten, akkor nekünk annyi. Csakúgy, amikor egy volt politikust akartak meghívni, aki már nem is párttag, hogy beszéljen a rasszizmus káros hatásairól, mert ő köztudottan ezt a témát karolta fel. De aki egykor politikus volt, az is marad. Ha ezt megtudják fönt, akkor nekünk megint annyi.

Remélem sikerült egyrészről némileg megvilágítanom a pedagógus társadalom nyomorát, másrészről pedig azt, hogy amikor az oktatási rendszer ellen küzdünk mi, diákok, akkor tanárainkkal egy hajóban evezünk. Nem egyedül vagyunk a pályán. Egy csapat vagyunk!


A szerző Hegyes Zalán, az ADOM Diákmozgalom tagja.
Ha Neked is hasonló tapasztalataid vannak az oktatásról, oszd meg ezt a bejegyzést!
Ha Te is szívesen elmesélnéd a tapasztalataidat, írd meg nekünk a diakmozgalom@gmail.com e-mail címre!
Ha pedig szívesen tennél is egy modernebb oktatási rendszerért, akkor csatlakozz hozzánk!

 

Kapcsolódó cikk:

“Próbálok ébren maradni” – egy túlterhelt diák küzdelme a magyar oktatással | ADOM Diákmozgalom

Ülök a nyelviskolában. Nyolc gimnáziumi tanóra után. Nézek magam elé, próbálok ébren maradni. Elkezdődik a kommunikációs óra. Beszélgetünk és érzem, hogy röhögőgörcsöt kapok. Nagyon jó érzés végre nevetni, de érzem, hogy fáradt vagyok, mert általában csak a legfáradtabb pillanataimban kap el a röhögőgörcs. Tudom, morbid, hogy egy ilyen vidám jelenséget hoz ki a fáradtság az emberből.