fbpx

Egy évvel ezelőtt még fogalmunk sem volt arról, hogy mi az az online oktatás, mely maszkok a legmegbízhatóbbak. A kijárási tilalom és korlátozás szó teljesen idegen volt számunkra. Emlékszem, nem sokkal az érettségi előtt álltunk, mindenki azon izgult, hogy felveszik-e majd az egyetemre. Egészen addig, amíg el nem jött az a nap amikor bejelentették, hogy a következő tanítási nap szabad lesz, mert értekezletet kell tartaniuk a tanároknak az online oktatás bevezetésével kapcsolatban. A média azt sugallta felénk, hogy maradjunk otthon, eluralkodott a pánik az országban, mindenki félt az addig ismeretlen vírustól. Az emberek szinte kivétel nélkül rettegtek ettől a helyzettől.

Elindult az online oktatás, eleinte döcögősen, de igyekeztünk, azt hittük csak néhány hét lesz. Már tudjuk, hogy ez nem egészen így alakult.

Hálás vagyok a tanáraimnak, akik végig velünk voltak, nélkülük biztosan nem ment volna. Nagyon féltünk, hogy mi lesz velünk, féltettük a családunkat, a szeretteinket és persze magunkat is, továbbá rettegtünk attól, hogy kárba vész 5 évnyi tanulás és nem kezdhetjük meg az egyetemi éveinket szeptemberben. Minden szerda vagy csütörtök délelőtt árgus szemekkel néztük a kormányinfót, hogy kiderüljön, mi lesz az érettséginkkel. Óriási volt bennünk a feszültség, próbáltuk egymást nyugtatni és minél többet készülni önállóan. Megtanított minket a vírushelyzet arra, hogy hogyan legyünk önállóak, hogyan töltsük el az időt egyedül. A kijárási korlátozás életbelépésével leredukálódtak a baráti találkozások is. Közben éltük tovább az életünket a coviddal, jöttek a karanténos edzős videók. A tanárok igyekeztek az érettségizőknek segítséget nyújtani különböző oldalakkal, műsorokkal, anyagokkal.

Majd eljött az érettségi bejelentésének a napja. A kormányinfón összefoglalták mi a helyzet. Nem lesznek szóbelik, csak írásbeli tartható meg távolságtartással maszkkal és egy rakat kézfertőtlenítővel, továbbá előrehozott érettségit sem lehet tenni. Valaki fellélegzett, valaki kevésbé, az idősebbek utáltak minket amiatt, hogy „megússzuk a szóbelit” mi pedig fel sem fogtuk, hogy néhány hónap alatt mekkorát fordult a világ. Sokan bosszankodtunk, hogy miért töltöttünk ennyi időt a szóbeli tételek kidolgozásával, a többiek pedig örültek, hogy ha eddig nem álltak neki, most már nem is kell. Majd eljött az érettségi napja, ahogy minden évben, a magyarral kezdtünk. Beléptünk az épületbe, felvettük a maszkot, megmérték a lázunkat és alaposan lefertőtlenítettük a kezünket, majd igyekeztünk megtalálni a termünket, ahol szintén kaptunk egy adag kézfertőtlenítőt és elfoglaltuk a helyünket a teljesen átrendezett termekben. Meglehetősen családias volt a légkör, csupán 8-10 ember volt egy teremben és a tanár. Örültünk egymásnak, hogy végre találkozhatunk és szívesen megöleltük volna egymást, de tartanunk kellett a távolságot. A kölcsönkért helyesírási kéziszótárt is csak akkor tudtuk átadni a másiknak, amikor kiment a tanár a teremből.

Elkezdődött az érettségi, kaptunk egy tájékoztatót a hangosbemondón keresztül az igazgatótól, amit normális helyzetben az aulában összegyűlve hallgattunk volna végig, de ez más volt, minden más volt. Teltek a percek, az órák mi meg írtuk az érettségit a koronavírus kellős közepén. Az iskolában nagyon figyeltek a megfelelő higiéniára, így egy mosdóhasználat is 20 percig tartott, mert nem mehetett be csak 1 ember egyszerre, hiába volt 4-5 fülke.

Meglehetősen gyorsan eltelt ez az időszak és leérettségiztünk. Ekkor már tudtuk, hogy nem lesz ballagás, legalábbis nem ott és nem akkor, ahol és amikor terveztük. Korábban még úgy gondoltam, hogy ez nem is akkora gond, legalább nem kell órákig állni a magassarkúban és ünneplőben a napon, de utólag rájöttem, hogy ez nem így van, kell a lezárás, akkor is, ha örülsz, hogy ott hagyod a középiskolát és akkor is, ha nem szeretnéd ott hagyni. Volt bizonyítványosztás, ahol csak a mi osztályunk volt és a tanáraink, a szüleink videón keresztül nézhették végig, mi pedig a távolság betartásával és maszkkal átvehettük az iskolás éveink „gyümölcsét”, az érettségi bizonyítványt, majd együtt felengedhettünk az iskola előtt 1-1 lufit. A ballagás ugyan elmaradt, de ez minimálisan kárpótolt minket.

Nyáron valamelyest fellélegezhettünk és megünnepelhettük azt, hogy felvettek minket az egyetemre, ahova kb. 4-5 alkalommal tudtunk személyesen bemenni, mielőtt bezárták volna őket. De legalább mindenki megtanulta használni az összes internetes tanulási platformot. Furcsa úgy részt venni az órákon, hogy nem igazán ismerünk senkit, sok embernek tudjuk a nevét, de az utcán elmennénk mellette, mert sosem láttuk, maximum képeken. DE! Leérettségiztünk és nem állt meg az életünk, alig várjuk, hogy megismerjük a szaktársainkat és elmehessünk egy igazi egyetemi buliba vagy két óra között beüljünk valahova egy kávéra. Büszke vagyok az összes diáktársamra, akik velem együtt végig csináltak ezt és büszke vagyok az összes olyan diákra, akik idén végig mennek ezen az úton. Hálás vagyok azoknak a tanároknak és az oktatóknak, akik mindenben a rendelkezésünkre álltak és nem csak a tanulmányainkban segítettek, de a lelki világunkat is helyreállították sokszor.

Az én történetemmel üzenni szeretnék azoknak, akik most állnak a nagy megmérettetés előtt. Sikerülni fog és ha esetleg mégsem úgy alakulnak a dolgok ahogy eredetileg terveztétek, ne csüggedjetek. Engem sem az első helyre vettek fel, de ma már elképesztően hálás vagyok ezért, mert sokkal szívesebben tanulok azon a szakon, ahova jelenleg járok. Nem ez fogja meghatározni a helyeteket az életben.

Egy tavalyi érettségiző


A szerző egy egyetemista diák, aki azt kérte tőlünk, hogy név nélkül jelenjen meg írása.
Ha Neked is hasonló tapasztalataid vannak az oktatásról, oszd meg ezt a bejegyzést!
Ha Te is szívesen elmesélnéd a tapasztalataidat, írd meg nekünk a diakmozgalom+blog@gmail.com e-mail címre, és a legigényesebb írásokat örömmel közzétesszük!
Ha pedig szívesen tennél is egy modernebb oktatási rendszerért, akkor csatlakozz hozzánk!