Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi az ADOM Diákmozgalom álláspontját. Ez a véleménycikk válaszként született a Szavazzanak-e a diákok? és A demokrácia védelmében című cikkekre.
Először is hadd fejezzem ki, személyesen, mennyire örülök, hogy beindult a blogon a vita. Ez a ránézésre banális dolog annyira progresszív, hogy rögtön be is csatlakoznék, mégpedig a választójog esetleges kiszélesítése vagy szűkítése kapcsán született véleménycikkekre adott válaszommal.
A leszállított választójog kérdéséből hamar kibontakozott egy összevetés Előd publijában, miszerint ha az intellektuálisában a proletariátus alját verdeső nagykorúak szavazhatnak, akkor az egyébként már középiskolában világraszóló tudományos esszéket rittyentő 16-17 évesek miért nem. Ennek feloldására ezért tehát vagy egyiküktől elvenné műveltségi cenzussal, vagy a másikuknak is odaadná a korhatár leszállításával. Fruzsi válaszában pedig, mivel a választójog általánosságának elvére és a demokrácia szentségére hivatkozva idegenkedik a cenzustól, egy könnyű beugróval adná csak ki az íveket a voksoláshoz.
Bár ez nem hangzik rosszul – a political compass említését külön értékelem -, maximum annyira lenne jó, hogy széles körben megtanítaná a társadalomnak, hogy hívják azt a bajuszos bácsit, akit újévkor részegen látunk részegen a szőke hölgy mellett és mondjuk hogy hány választókerület van a megyében (gondolom, ilyen jellegű kérdésekre gondolhatott). Ugyanakkor ahhoz, hogy valóban megválaszoljuk ezt a teljesen jogos dilemmát, vissza kell mennünk a legalapvetőbb kérdésig: miről is szavazunk pontosan?
A tét a lényeg
Csak hogy hamar elkönyvelje mindenki, hogy minden kérdést ide vezetek vissza: ceteum censeo az állam méretét csökkenteni kell. Nem válaszolható meg a fenti kérdés ugyanis anélkül, hogy számításba vennénk, tulajdonképpen mekkora hatalom társul egy-egy vokshoz.
Ha ugyanis a mostaninál jóval kevésbé szabályozná már-már szürrealizmusba (ezzel együtt elavult szabályokba és végeláthatatlan papírmunkába) hajló részletességgel az állam a mindennapi életünket, továbbá nem osztaná újra a saját magunknak megtermelt jövedelmünk akkora hatalmas részét sokszor egyáltalán nem hatékony módon és fölösleges hülyeségekre, más lenne a helyzet, mint most.
Ebben az esetben ugyanis egy ideális berendezkedés során lényegében csak az alapvető együttélési kereteinkről döntünk. Ebbe pedig a konkrétan akadályoztatottakon kívül minden nagykorú, teljes felelősséggel rendelkező állampolgárt be kell vonni, nincs mese.
Zsebeseink a metrón
Ez körülbelül olyan, mint amikor a metrón ülve bizisten rá vagyunk utalva egymás normális viselkedésre, még ha statisztikailag meg kell húzódjon köztük pár pszichopata és esetleg még erőszakos bűnöző is. Mégis társadalomban élünk (mert minden visszásságával és nehézségeivel másképp nem lehet és nem érdemes, erre a legkésőbb a lockdown izolációja ébresztett rá minket), így rá vagyunk utalva arra, hogy bízunk azokban, akikkel egymáshoz földrajzilag közelre születtünk, hogy nagy hülyeséget, ami nekünk árt, ne csináljanak, de hogy ebben egy kicsit biztosabbak legyünk, a súlyosabbat megtiltjuk és szankcionáljuk.
Körülbelül ez lenne a minimális és ideális állam alatt a szavazás tétje, ebbe pedig már jóval kevésbé lehetne amellett érvelni, hogy ne vonjuk bele a szerényebb értelmi képességekkel rendelkező, vagy intelligens, de tájékozódni lusta polgártársainkat. De ha ezen a metrón már egyre konkrétabb árnyalat szintjén van megmondva, milyen színű sapka lehet rajtad, hány fokos szögben tartva a lábad ülhetsz, milyen zene szólhat a füledben, akkor már jogosabb ez a vita, mert a tömeg rossz döntése sok kellemetlenséget okozhat. Különösen, ha a közösség által felbérelt zsebesek egyre nagyobb hányadát veszik el a nálad levő pénznek és osztják szét különböző, a társadalomnak nagyon hasznos célokra. Persze az analógia sántít, mert a tömegközlekedés opcionális, de értitek.
Nos, és hogy kinek van joga ebben a rendszerben szavazni, lehet-e bármilyen helyes döntést egyre a csontig hatolóbban a szabadságunkat korlátozó módon meghozni? Úgy vélem, senkinek és nem lehet. Bár ez egy újabb paradoxonhoz vezet, hiszen ezt a jelenlegi politikai rendszert csak az ebben való voksolással lehet ellökdösni egy optimálisabb felé, nem mintha jelenleg látnék olyan erőt, ami számomra ilyen változás reális ígéretével járna.
Korán érett felelőtlenek
A kérdés másik fele pedig a választójog minimális korhatára. Úgy gondolom, itt is több dolgot kell együtt figyelembe venni. A választójog felelősség, így azt hiszem, az a helyén való, ha más felelősségekkel együtt kezeljük. Bár már ebben most is mutatkozik ellentmondás, hiszen míg diákmunkát már 16 évesen lehet vállalni, szavazni viszont nem, amivel gyakorlatilag az utána fizetett adó “taxation without representation”. Ráadásul manapság már a csapból is az folyik, ahogyan reggeli műsorokban hosszú titulusú lélekbúvárok az egyre korábban érő fiatalokat elemzik.
Ám ebből mégsem következik egyértelműen a korhatár leszállítása. Ugyanis míg szexuálisan, igények és a világról való – sokszor felszínes – ismeretek terén tényleg egy mai 16 éves a pár generációkkal előtti 20 évesekre hajaz néha, a felelősségvállalás terén már nem áll ilyen jól az én generációm, pláne az utánam következő.
Ha szembeállítjuk a különböző csoportokat (ami veszélyes, nem szívlelem), mondjuk egy, a munkájából az albérletet épp fizetni tudó harmincas is kikelhet azok ellen a 16 évesek ellen, akik a mamahotelből apuci pénzén majd meghatározzák az ő jövőjét.
Adom és állom
Mindenesetre a kérdést szerintem az dönti el, mikortól vállal valaki teljes körű felelősséget önnön sorsáért, így a választójogot jó a nagykorúsághoz kötni. Nem fair ugyanis, ha valaki olyan szabályok meghozatalában vesz részt, amelyek jelentős részben rá még csak korlátozott egyéni felelősségvállalással vonatkoznak, rossz döntés esetén sok tekintetben nem rajta csattan az ostor. (Persze ha egy voks, például egy népszavazás olyan felelősséget érint, amelyet már egy 16 évesnek is vállalnia kell, akkor teljesen jogos konkrét esetben úgy dönteni, hogy ők is szavazhassanak.)
Nem tudom, jön-e olyan kor, amikor a nagykorúságot le kell szállítani, talán igen. Akkor a szavazati jogot is természetesen le kell vinni, addig viszont nem, ugyanis nem érzem szerencsésnek a kettőt külön kezelni. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a fiatalkorúaknak és a kiskorúaknak nem kell semmiben dönteniük a saját életükről.
Döntés azért legyen
Mivel már úgyis elkönyveltétek, hogy fixált vagyok ebben a kérdésben, újra idecitálom, hogy ehhez is az állam hatalmát kell csökkenteni, de ezúttal nem csupán az egyéni szabadságjogok javára, hanem az önkormányzatok, iskolák, osztályok döntéshozatali lehetőségeinek visszaadásával, a szubszidiaritás elvének komolyan vételével (amikor a döntéseket lehetőleg a legközelebb hozzák meg ahhoz, akiket érint). Itt pedig a fiatalokat már egészen kis kortól arra kell nevelni, hogy lehetőségük legyen dönteni a saját életükről és ezt felelősen tegyék meg.
Ennek hiányáért nem csak az iskolarendszert és ezáltal a politikai hatalmat kell okolni, de például a társadalom káros kulturális mintáit is. Amíg ugyanis rengeteg szülő elfogadhatónak tartja, hogy “egy-két pofon megneveli a gyereket”, addig ez ugyanúgy elképzelhetetlen sajnos, mint a vasalódeszkás tesitanár meghurcolása után igazgatóhelyettessé buktatott kisfőnökök oktatási rendszerében.
A változás ugyan közvetlenül politikai döntések eredménye ilyen kérdésekben, de ha nincs mögötte kulturális-társadalmi fejlődés, akkor csak üres díszletei lesznek a választás szabadságának, abból pedig már most is van elég kicsiben és nagyban is. Addig pedig ugye a 18 fölötti szavazással is akadnak nehézségek sokszor.
A szerző Tarnay Kristóf Ábel, az ADOM Diákmozgalom tagja.
Ez egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az ADOM Diákmozgalom álláspontját.
Ha neked is van véleményed a témáról, írd meg nekünk a diakmozgalom@gmail.com címre, és a legigényesebb írásokat örömmel publikáljuk!
