Lassan egy éve kezdődött el hazánkban, és azóta is – kisebb-nagyobb szünetekkel – tart az online oktatás. Olyan átfogó kihívást jelent ez nekünk, diákok és persze tanáraik számára, amelyet muszáj a lehető legjobban átvészelnünk. Természetesen rengeteg nehézséggel jár az oktatás hatékonyságának fenntartása, nem beszélve az esetleges technikai eszközök hiányáról. Sok hatékony módszert sikerült kifejleszteni, amelyek megkönnyítik a diákoknak a tananyag elsajátítását, de persze egyik sem olyan hatásos, mintha élőben magyaráznák el tanáraink. Az online oktatás alatt jóval kevesebb tárgyi tudást tudott a legtöbb diák elsajátítani, a kompetencia esetleges csökkenéséről nem is beszélve.
De vajon tényleg ez a legnagyobb veszteség?
Az internet tele van az online oktatás hátrányait és előnyeit boncolgató cikkekkel, a diákok szociális elmaradásáról közel sem hallani ennyit.
Egy évnyi tananyag pótolható, de vajon a járvány során elavult barátságok és a szociális interakciók helyrehozhatóak-e?
Ezeket a – számomra jóval fontosabb – kérdéseket szerintem minden diák feltette már magának.
Tavaly márciusban, amikor kezdetét vette a bezártság, még a legtöbbünk élvezte is azt, hiszen ki ne örülne annak, hogy nem kell korán kelni, és az ágyon fekve pizsamában is be lehet csatlakozni az órákra? Pár hónap elteltével azonban már nem a jó oldalát láttuk a dolgoknak. Unalmasak voltak a napjaink, már nem okozott örömet a folyamatos itthonlét. Elfáradt a szemünk attól, hogy szinte egész nap a képernyő előtt ültünk. Lehangolóvá vált, hogy egy laptophoz beszélünk, és nem tudunk órák közben összemosolyogni a másikkal. Túl nagy volt ebéd közben a csend; hiányzott az osztály hangoskodása, az udvarról felhallatszó labdapattogás. Egy idő után még az is hiányzott, hogy reggel felvonszoljuk magunkat a harmadik emeletre, és talán még a legszigorúbb tanárunkkal is szívesen elbeszélgettünk volna.
Ezeknek a mindennapos dolgoknak a hiánya egy egyre csak táguló űrt hozott létre bennünk, ami, ha nem is tudatosult bennünk, de meghatározta a lelki állapotunkat. Lehangoltan teltek a napjaink, egyre nehezebb volt olyan tevékenységeket találni, amelyek örömet okoznak számunkra. Észrevettük, hogy egyre kevesebbet beszélgetünk osztálytársainkkal, és már szinte alig emlékszünk az arcukra. Közben sokunk számára kiderült, hogy melyek azok a barátaink, akik csak az iskolában a barátaink, és nem keresnek minket a járvány ideje alatt, éppen amikor a legnagyobb szükségünk lenne támogatásukra. Egyszóval egyre csökkent a kapcsolattartásunk a külvilággal, és a szociális interakcióink nagyban kimerültek a családtagjainkkal való beszélgetésekben. Lassan tudatosult bennünk, hogy az iskolának a számunkra legjobb részét elvették tőlünk erre az évre.
Minden felnőtt azt mondja, hogy a gimis évek a legjobbak, és hogy élvezzük ki, amíg tudjuk, minden pillanatát. Ez alatt a négy év alatt válunk felnőtté, borzasztó sok lelki változáson megyünk keresztül. Felmerül hát a kérdés, vajon miben befolyásolja ezt egy évnyi egymástól való távollét? Sok tinédzser küzd most ugyanazzal a problémával. Bármennyit is beszél videochaten a barátaival, bármennyit beszélget a szüleivel vagy játszik a kutyájával, egyedül érzi magát. És nem is csoda. Az online oktatás és a bezártság lelkileg szörnyen megterhelő, így nem csoda, hogy egy ponton már nem bírjuk tovább. Azt érezzük, hogy nincs már motivációnk semmihez, és csak véget akarunk vetni ennek az egésznek. Azt kívánjuk, bárcsak felébrednénk, és kiderülne, hogy mindez csupán egy rossz álom volt.
Bármilyen pozitívan is próbáljuk felfogni és megélni ezt az időszakot, teljesen normális, hogy lelkileg megterhelő számunkra, hiszen még sosem vészeltünk át egy világjárványt. Akármennyire is egyedül érezzük magunkat, nem vagyunk. Sőt, talán még sosem voltunk ennél jobban összekapcsolódva.
Mindannyiunknak túl kell élnie ezt az időszakot, és mindenki érezte már magát egyedül. A lelki egészségünk jelenleg az egyik – ha nem a legfontosabb – dolog, amire feltétlenül oda kell figyelünk. Segítenünk kell egymásnak, hiszen most a legapróbb figyelmességek is hatalmas jelentőséggel jelentenek a másik ember számára. Érdeklődni a barátaink és osztálytársaink hogyléte felől, megdicsérni őket, ha helyesen válaszoltak órán. Ilyen apróságok azok, amelyek nekünk nem megerőltetőek, de a másiknak annál többet számítanak.
Számos nehézséggel kell megküzdenünk az online oktatás alatt, vannak, akiknek nem okoz nagy gondot a szociális kapcsolatok hiánya, másoknak azonban hatalmas nehézséget jelent egymástól való elzártság. Egy viszont közös bennünk: senkinek sem könnyű ez az időszak, épp ezért fontos most odafigyelnünk a másikra, és persze legfőképpen saját magunkra is.
A szerző Haraszti Csenge, gimnazista diák, aki a fenti cikket az ADOM Diákmozgalom közösségi szolgálati programja keretében készítette.
